2019. december 4-6. között a gimnázum 10.b osztálya a Waclav Felczak Alapítványnak köszönhetően Lengyelországban járt.
A pályázat célkitűzéséhez híven megismerték az ország sokszínűségét, kolostorokat, templomokat, várakat, a gyönyörű Krakkó városát vagy a Tátra hófödte hegyeit. A utazás során a diákok megtekintettek számos olyan nevezetességet, ami a lengyel-magyar történelem kapcsolatát bizonyítja. Az alábbiakban Balázsi Hanna részletes élménybeszámolója olvasható.
Már hetek óta nagy izgalommal vártam a lengyelországi osztálykirándulást. Napokkal előtte bepakoltam a bőröndömbe, utána néztem a városoknak a programterv szerint. Igyekeztem mindenre alaposan felkészülni. Az indulás szerdán, december 4-én, hajnali öt órakor volt az iskola parkolójából. Az utunk nagyon fárasztó volt. Az első pár órából szinte csak a sötétségre emlékszem, és arra, hogy bármelyik pillanatban képes lennék elaludni. Sokan így voltunk ezzel, így a buszon csak a néma csöndet lehetett hallani.
Két helyen álltunk meg odafelé. Ószandec volt az első, ahol megtekinthettük a székelykaput, melyen magyar feliratokat találhattunk. Ezt a kaput Magyarország adta a városnak Árpád- házi Kinga szentté avatásának idején. Kinga sok időt töltött el itt, mert a lengyel fejedelem neki ajándékozta az akkor még Szandec nevű települést. Kinga egy kolostort is alapított ezen a helyen, amit szintén megnézhettünk. Meg tudtuk azt is, hogy a tatárok mikor betörtek az országba feldúlták a kolostort, de Kinga később újjáépítette. Emellett egy templom is található, ami gótikus stílusban épült, és szintén Kingához köthető. Ezek mellett volt egy kis szabadidőnk körbenézni a főtéren, aminek az érdekessége az, hogy nincsen városháza. Régen a középkorban még volt, ma már csak a másolatát lehet megtekinteni Újszandecen.
Utunk tovább is folytatódott Debno felé, ahol a debnói vár falai mögé tekinthettünk be. Több helyiséget is megnéztünk, és egy nagyon érdekes legendát is meghallgathattunk az idegenvezetőnktől. A szájról- szájra terjedt monda szerint, a várban él az egykori várúr lányának a szelleme, akit az apja befalazott, mert szerelmes lett egy lovászlegénybe. A lány semmiképp nem akart lemondani erről a románcról, még apja parancsára sem. Így büntetésből éhhalálra ítélték, és egy kis pénzösszeggel együtt befalazták. Ennek a valóságalapjára igen csekély a bizonyíték, azonban az biztos, hogy Balassi Bálintot egykor itt látta vendégül Wesselényi Ferenc, a vár gazdája. Ezt tanúsítja az emléktábla is, amit a vár belső falán láthattunk. Innen már egyenesen a szállásunkra mentünk, majd a szobák elfoglalása után indultunk a finom vacsoránkra. Nagy örömömre háromfogásos volt a menü, azaz volt desszert is, mégpedig meggyes süti, ami annyira ízlett, hogy hármat is megettem belőle.
A csütörtöki nap volt a kedvencem, mert végig Krakkóban voltunk, és szinte minden nevezetességet meg tudtunk nézni. Az első a királyi palota, a Wawel volt, ami sokakat lenyűgözött. Számomra a legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor a kisutcáról kikanyarodva megpillantottam a hatalmas, égbeemelkedő palotát. Hihetetlenül megdöbbentett ez a látvány, hogy a város közepén egy ilyen hatalmas és gyönyörű épület foglal helyet. Természetesen, nemcsak messziről, hanem közelről is ugyanolyan szép volt az épület. Mai festői alakját több átépítéssel érték el, ugyanis eredetileg román stílusura építették a várat, majd felcserélték egy gótikus építményre, aztán több tűzvész után végül gótikus stílusban rekonstruálták újjá. A királyi palotában a dísztermeket is megnézhettük, ahol számos faliszőnyeget és monumentális festményt csodálhatnak meg a látogatók. A Fejek terme érdekessége, hogy 30 emberi fej, természetesen kifaragott formában díszíti a mennyezetet. A legnagyobb terem az a Szenátori ülésterem volt, ahol a király és hívei tartották az országgyűléseket. A waweli székesegyházba is bementünk, ahol régen a királyokat koronázták, és a sírhelyüket is ide helyezték el. Tizenkilenc lengyel királyt temettek el itt, de a krakkói püspököket a mai napig itt helyezik el végső nyugalmukra. A székesegyházban láthattuk Szent Szaniszló, Lengyelország védőszentjének földi maradványait, majd I. Ulászló szimbolikus szarkofágját és Szent Hedvig földi maradványait is. Hedviget itt koronázták meg, és lett Lengyelország királynője, egyben az Árpád- ház magyar leányágának az utolsó tagja. Nagyon mélyen vallásos volt, így később a katolikus egyház avatta szentté. A székesegyházban volt lehetőségünk megtekinteni több termet is, amik más stílusirányzatban épültek. Nekem a rokokó tetszett a legjobban, sokkal vidámabbnak és kellemesebbnek találtam, mint a barokkot, ami egyes elemeiben túl komoly és erőteljes volt. A következő pár órában csoportosan átvonultunk Krakkó legforgalmasabb utcáira. Az időzítésünk mondhatni tökéletes volt, mert pont belecsöppentünk a betlehemes felvonulásba, a szopkába. Ez egy betlehemépítő verseny, amire bárki tud nevezni. A résztvevők dolga pedig csak az, hogy készítsenek egy betlehem- modellt, amibe minél több krakkói és bibliai motívumot építenek bele. Általában megtalálható mindegyikben a jászolban fekvő Kis Jézus és a körülötte álló Mária és József, a Wawel, a Mária templom, Gabriel arkangyal és az ördög. A zsűri úgy választja ki a győztest, hogy összeszámolja, melyik betlehemben van a legtöbb szimbólum. Számomra ez egy igen nehéz feladat lenne, hisz mindegyik alkotást lenyűgözőnek találtam, és ami a leginkább tetszett, azaz emberek összetartása és a hagyománytisztelete. A kicsi iskolásoktól egészen a hetvenévesekig minden korosztály részt vett a versenyen, és szebbnél- szebb munkákat készítettek. Ezen kívül megtekintettük Krakkó leghíresebb templomait. Ilyen volt a Mária templom is, aminek egyik tornya nagyobb, mint a másik. Elvileg azért, mert két testvér építette a tornyokat, viszont a fiatalabbik túlszárnyalta bátyját, és magasabb tornyot épített, mint fivére. Bátyja féltékenységében leszúrta öccsét, aki miután felébredt levetette magát a mélybe. A tornyok építése abbamaradt, azonban a tőr, a mai napig a Posztócsarnok kapujába van felakasztva emlékként. A másik érdekessége a templomnak, hogy a magasabbik toronyból minden órában felcsendül ugyanaz a trombitaszó, amit egy tűzoltó játszik le a négy égtáj felé fordulva. Ezt a dallamot, azonban mindig félbehagyja, sose játssza végig. A legenda szerint ennek az oka az, hogy régen a toronyban őrt álló trombitás, mikor meglátta közeledni a tatárokat elkezdte játszani a darabot, viszont a tatárok észrevették, és még mielőtt befejezhette volna, kilőtték. Így a mai napig minden alakalommal félbehagyják, és sose játsszák végig a dallamot.
A szabadidőnkben a barátaimmal bejártuk a Posztócsarnokot, ami kifejezetten a turisták számára nagy élvezetesség, hisz rengeteg Krakkóval kapcsolatos szuvenírt és csecsebecsét lehet találni. A karácsonyi vásár nagyon hangulatos volt. Sokkal kevesebb ember lézengett a bódék között, mint ahogy a magyarországinál tapasztaltam, de lehet csak azért, mert hétköznap délután volt.
Részt vehettem egy igazi galambetetésben, ami talán az egyik legemlékezetesebb esemény volt az utazásunk alatt. Egyik barátnőmmel egy kis kifli segítségével akartuk rávenni a galambokat arra, hogy a kezünkből egyenek. Nem kellett túl sokat kérlelnünk őket, szinte rögtön elfogadták az ételt, és már fel is röppentek a karunkra. Sok turistának lehettünk igazi látványosság, ugyanis pár percen belül már összesen hat galamb ücsörgött mindkét karunkon. Természetesen rettentő boldogok voltunk, hogy ilyen közel kerülhettünk az állatokhoz. Két kedves bácsi, akik szerintem hajléktalanok voltak, adott nekünk magot, mert attól nem puffadnak fel, mint a kiflitől. A végén még a fejünkre is szórtak, így volt, hogy egyszerre három galamb ücsörgött a sapkámon. Meglepően jól beszélt az egyikük angolul, és elmondása alapján ő a „galambember”. Egy rövid kis bemutatót is kaptunk, miszerint, ha a bácsi fütyül, az összes galamb a téren megindul felé, és pár, vagy a karjára repül, vagy a fejére. Azonban számomra nem is ez, hanem a bácsik mondanivalója volt a legszebb. Elmondták, hogy szerintük az emberek ma nem élik át a pillanatokat, ezért szeretnének segíteni, és egy igazi emléket adni nekik. Nekünk mindenesetre nagyon sokat adtak, és sose fogom elfelejteni ezt az élményt. Este vacsora előtt megnéztük a Kazimierz városrészt, vagyis Krakkó zsidónegyedét, ahol több zsinagógát is láttunk, köztük a Remuh Zsinagógát és az Öreg zsinagógát. A Schindler listája című film volt az egyik forgatási helyszín is jártunk.
Harmadik, és egyben utolsó napunkon Zakopane volt a főállomás. Reggel buszba szálltunk, és Orawkában álltunk meg, ahol megtekinthettük a Keresztelő Szent Jánosnak szentelt római katolikus templomot. Azért is volt érdekes magyarként itt járni, mert a templomban volt egy magyar szenteket ábrázoló képsorozat, ami ritkaság, hisz a Kárpát- medencében nincs még egy templom, ahol a magyar szentek ilyen nagyszámban lennének ábrázolva. Mikor Zakopanéba értünk, végig mentünk a főutcán, egyenesen a Gubalówkáig. A Gubalówka egy hegy, amely az Északi- Tátraalja része. A kilátás csodaszép, a síelőknek egy igazi paradicsom. Számomra ez volt az a hely, ahova bármikor szívesen visszamennék, akár síelni, akár csak pár napra eléldegélni egy faházban.
A visszafele út sokkal jobb hangulatban telt, mint az odafele út, de ez mindig így van. Ilyenkor érezzük igazán, hogy vége van, és mindenki próbálja kiélvezni az utolsó perceket, amiket még ilyen formában együtt tölthetünk. Nekem nagyon sokat adott ez az utazás, feltöltött lelkileg, fizikailag és szellemileg is. Rá kellett jönnöm, milyen erős is a lengyel- magyar barátság, hisz ahányszor valaki megtudta, hogy magyarok vagyunk, kikerekedett a szeme, a szája pedig mosolyra húzódott, és úgy kezdett el beszélgetni velünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Lengyelország az a hely, ahova életem során szeretnék még többször eljutni, már csak a zakopanei sajt miatt is.